Míg Magyarországon az 1868. évi XLIV. törvény, addig Ausztriában az 1867. évi alkotmány szabályozta a nemzetiségek egyenjogúságát a dualizmus korszakában. A 142. sz. alkotmánytörvény biztosította az állam minden népcsoportjának egyenjogúságát és sérthetetlen jogát nemzetiségének és nyelvének megőrzésére és ápolására. Az állam kifejezetten elismerte az ún. landesüblichen Sprachen (adott tartományban szokásosan használt nyelvek) egyenjogúságát az iskolákban, a hivatalokban és a közéletben. Emellett azt is előírta, hogy a vegyes lakosságú koronatartományokban a nyilvános oktatási intézményeket úgy kell létrehozni, hogy egy második tartományi nyelv kényszerű tanulása nélkül minden népcsoport megkapja a szükséges eszközöket a saját nyelvű képzéshez.

A Gleichberechtigung elve nem pusztán jogállami dekoráció volt, mivel alapjogi sérelem esetén az 1869-ben létrejött Birodalmi Bírósághoz lehetett fordulni. A Reichsgericht működésének öt évtizede alatt több mint száz esetben foglalkozott a nemzetiségi-nyelvi egyenjogúság kérdésével, és az 1875. évi törvénnyel felállított Közigazgatási Bíróság is szép számban tárgyalt kapcsolódó ügyeket. Előadásomban elsősorban a Birodalmi Bíróság joggyakorlatából szemezgetve vezetem be a hallgatóságot a poliglott birodalom nyelvi kavalkádjának elméleti és gyakorlati kérdéseibe.